Sosehol

Elolvastam végre Neil Gaimantól a Soseholt.

A könyv elején levő idézetetekben híres emberkék így ajánlják:

“Gaiman a legnagyobb kortárs mesemondó… posztmodern punk tündérmese… lenyűgöző, mesterien szörnyűséges… egyszerre ott van benne George Lucas, a Monthy Python, Doctor Who és John Milton. Rémálmok és álmodozások csodás egyvelege.“

A könyv olvasása után azt mondom ez mind igaz, de a legigazabb az a megállapítás, hogy “Terry Pratchett írna hasonló könyvet, ha két hónapra összezárnák egy cellába Franz Kafkával“. Ebben tényleg benne van a lényege.

Én alapvetően nem vagyok egy nagy fantasy rajongó, de Gaimant imádom. Egyszerre nagyon érthető és mégis nagy összetett, a könyvei több-rétegűek. Rengeteg poénnal, utalással tűzdeli meg a könyveket, a cselekmény folyamszerű, hogy ne tudja az ember letenni a könyvet, képekben beszél, mintha egy film pörögne a szemünk előtt. Valójában kicsit ez is a helyzet.

Gaiman a Soseholt azért írta, mert a BBC felkérte egy tvsorozat megírására. A forgatáson addig alakítgatták a dolgot, míg sokminden kimaradt, ezért megjelent az eredeti történet könyv formájában is. Fura, hogy azt írja panaszkodva Gaiman, hogy a szerkesztők kihúzattak vele csomó poént a könyvből, mert az amcsi olvasók nem értékelik ilyen jellegű poénokat, én így is röhögve olvastam, újra meg újra elcsodálkoztam mennyire szellemes.

Mikor elkezdtem olvasni eléggé nagy elvárásaim voltak, mivel az Amerikai istenek magasra tette a mércét. Azt hittem már csak csalódhatok, de nem. Más jellegű, ez nincs tele mitológiai, vallási utalással, egészen más közegben játszódik, mégis zseniális, nem egy mezei fantasy.

Tudom, hogy sok ismerősöm el akarja még olvasni ezt a könyvet, úgyhogy nekik itt STOP!

Kafkai, mert a főhős metamorfózison megy át. Éli a maga kis átlagos életét, jó állás, jó nő, eljegyzés, minden megy a maga útján. Nem mondhatjuk, hogy érdekes, különleges, tökös ember lenne, de segítőkészebb, érzékenyebb, mint az átlag. Talán nem tudja mit vár az élettől, mik a céljai, sodródik.

Aztán egy nap történik vele valami, ami mindent megváltoztat. Segít egy bajbajutottan, és mindent elveszít: az állását, a mennyasszonyát, a munkahelyét, sőt, még a létezését/józan eszét is.

Átkerül egy másik, szívszorítóan kegyelten, varázslatos világba, Alsó-Londonba, melynek szabályait, lényeit nem érti, mindenki lenézi, gyenge, koszos, az élete folyamatosan veszélyben van. Nincstelenné, hontalanná vált, csak magára számíthat.

A veszteségek ellenére küzd, nem adja fel. Megjárja a poklot, mégis megerősödve jön ki az egészből, mert magára talált: már nem Richard Mayhew a kis irodai aktakukac, a vőlegény akinek parancsolgat a nője, akinek az élete determinált (előléptetés, házasság, feleség, két gyerek, halál). /Azt, hogy ki ő még csak kapizsgálja, de azt már tudja, hogy ki nem./

Kitartásának, küzdelmének és becsületességének köszönhetően visszatérhetne megszokott szürke életéhez jutalomként, de rájön, hogy azt, a kiszámíthatót, a biztosat már nem akarja. A járt utat csak járatlanért szabad feladni alapon visszatér a London alatti Londonba. Feladja korábbi életét, a bizonytalanért, a veszélyért, kalandért. Többé már nem akar, és nem is tud “normális” lenni.

“Olyan könyvet akartam írni, ami azt jelenti a felnőtteknek, amit például az Alice Csodaországban, a Narnia-könyvek, vagy az Óz, a nagy varázsló jelentett nekem gyermekkoromban. És olyan emberekről akartam írni, akik kihullottak a réseken: a kisemmizettekről, méghozzá a fantasy tükrének segítségével, ami először mutat meg nekünk olyan dolgokat, amiket annyiszor láttunk, hogy egyáltalán nem is láttuk.”

Gaiman

Sikerült.