Meghívtak egy májusi konferenciára előadónak, mondtam, hogy köszi, de a Dunántúlra nem merek elindulni akkor, mert 3 hónapos lesz a kicsi. Aki felkért mondta, hogy oké, bár jelezte, hogy ő ilyen kicsi babával már simán utazgatott, egyébként várandósan is, mondjuk van kocsija, de nem az a lényeg. Egy másik nőci is rágta a fülem, hogy menjek, szerinte egy 450 km-es kiruccanást tök lazán kellene felfogni, nem szabad stresszelni ezen. Babát kössem magamra kendőben, cócmók felpakol és utazzak… különben is, nem kell parázni, ha én aggodalmaskodok akkor a baba is fog, meg szerinte amúgy is védi az anyatej. Vonattal mennék egyedül, a ruháimon, a babán kívül még a kicsi ellátásához ugye még rengeteg cuccot kellene cipelni, de ha végiggondolom akkor se mennék, ha vinnének kocsival. Egyelőre még ott járok, hogy azt sem tudom, hogy kell egy ilyen pici babát megfogni, örülök ha minden rendben megy a szülésnél, aztán sok hét alatt, de egyszer végre összehangolódunk és beáll a kis napirendünk.

Akkor nem a szakmám, kutatási témám lesz az első úgy érzem… én nem vagyok ennyire karrierista, feminista, vagy épp nem vagyok magabiztos, mobil, nevezzük akárhogy, nézőpont kérdése. Lehet túlságosan ódivatú, maradi vagyok (vagy hogy is mondja mindig Julcsi, konzervatív), de egyszerűen nem is tűnik helyénvalónak az egész. Pedig tudom, hogy az USA-ban már 6 hét után mennek vissza dolgozni a nők, nagymamát is munkára fogták anno… de én ettől úgy érezném, hogy cserbenhagyom a családomat, veszélyeztetem a kicsit. Olyan beteg és önző dolognak tűnik…

Talán az van belémnevelve, hogy a gyerek az első, egy ilyen szituban pedig úgy érezném, hogy csak nyűg, vagy egy cuki kis kiegészítő? Bár ez is hülyeség, nem a neveltetésem lehet az ok, egyáltalán nem hagyományos szerepek voltak a családban, anyám tanult, szakértősködött, utazgatott, apa az aggodalmaskodó, gondoskodó, főzőcskéző stb., szóval nem is tudom honnan jönnek ezek az elvárásaim magammal szemben, de valahogy NŐ akarok lenni igazán, a régi értelemben. Báár továbbtanultam, doktorival küzdök, dolgozgatok, de a párkapcsolatomban, családban nem akarom átvenni a férfi szerepét, véletlenül se.

A facebookon megint előkerült a fenti vicces leírás az ötvenes évekből, arról szól, hogy milyen a jó háziasszony, a jó feleség. Persze sok helyen túlzásokba esik (a nő helye, meg a tökéletes megjelenés már kicsit görcsös), de nagyjából ilyen vagyok, szeretem meghallgatni a páromat, megkérdezni milyen volt a napja, együtt vacsorázni, beszélgetni, akkor csak rá figyelni… de ezt nem azért teszem, mert sötét robot lennék, vagy mártír, áldozat, ahogy a feministák gondolják, egyszerűen ezt érzem normálisnak. Ha nem így tennék úgy érezném rossz párja vagyok, olyan lenne enélkül, mintha két vadidegen élne egy fedél alatt, egyszerűen így mutatom ki a szeretetemet. Báár úgy látom hugom is ilyen lett, akkor lehet a nagyszülőktől jött a minta, passz. (Vagy láttuk, hogy a másik út kicsit sem zökkenőmentes.)

Visszatérve az eredeti témához, lehet csak azért parázok, mert első baba, aztán mikor majd rájövök, hogy nem porcelánból van, akkor majd hurcolom mindenhova. És tudom, tudom, az a jó a gyereknek is ha az anya boldog, megvalósítja önmagát, “szabad”, de én most az anyaságot akarnám kipróbálni és belefeledkezni. Lehet majd fél éves kora körül felpattanok és azt mondom, hogy oké, mostmár jól működünk együtt, magamra is kell időt szánnom, és iszonyatos lendülettel elkezdek valamit tanulni, kutatni, de ennek nem most van itt az ideje.