Azt hiszem ma utoljára utaztam a kisvonaton, könnyes búcsút vettem tőle.. Persze ez nem igazi kisvasút, de a Nyíregyháza-Mátészalka vonalon közlekedő egykocsis Bzmot-ot én már csak így hívom. Kicsit retkes is volt, lassú, pici, de csak a miénk volt, én már egészen megszerettem.

Az utóbbi 1-2 évben rendszeresen jártam vele, mert csak lehuppantam az intercityről Nyíregyházán, aztán a szomszédos vágányon már ott várt a kis piros csoda, amint felszálltam indult is.
Néha, ha késett tíz perceket az ic, akkor is bevárta a kis pirinyó, nem siet mifelénk úgyse senki sehová (mondhatnánk, hogy az ütemes menetrend miatt, de ez így jobban hangzik, jobban átjön a vasutas életérzés benne).
Ma ahogy átszálltam rá valami csoda folytán közel tíz utas is volt, persze egy sokgyerekes cigány család duzzasztotta fel a számot, vagy mondhatjuk úgy is, hogy javították a statisztikát. Ami igazán fontos szempont, mert az alacsony utaslétszám döntő lehet a vonal felszámolásában.
Nem tudom, hogy a Nagykálló utáni szakaszon mi a helyzet, de Nyíregyháza és Kálló között az emberek inkább a buszt választották közlekedési eszközként, mert az mindkét város központjában is elérhető, míg a vonat Nagykálló legszélén, egy eléggé “szegregált” környéken -ugye milyen finoman fogalmaztam?- állt csak meg. Még nekem is bő 20 perc onnan hazasétálni, pedig nem a város túlvégén lakunk.
Egyébként a vész már korábban is fenyegetett, az előző hullámban, a Nyírábrányi vasútvonal bezárása előtt láttam egykét forgalomszámlálót. Már akkor is éreztem, hogy nem ússzuk meg…
Azt nem mondom, hogy sok volt az utas, és nem is látom át a rendszerüket, de mivel Kállóban pl. nem adtak “rendes” vonatjegyet, csak ollóval kivágtak egy papírtömbből egy kilóméterjelző papírfecnit, vagy kaptunk egy kis kartonjegyet, amit a kalauz lyukasztóval átlőtt, feltételezem, hogy nem volt igazán kompatibilis a máv informatikai rendszerével ez a technológia.
Én legalább annyit dobtam a dolgon, hogy elektronikusan vettem meg a jegyemet, így legalább egy utas megjelent a vonalon.
Dosztojevszkij most is ott lapult a táskámban, de úgy döntöttem, hogy az utolsó utazás tiszteletére kivételesen nem olvasok, hanem nézem az ablakot – azt nem mondom, hogy bámultam ki az ablakon, mert a kosztól nem igazán lehetett átlátni rajta.
Végül rá is jöttem, mint már annyiszor, hogy felesleges Dosztojevszkij zseniális szociokrimijével töltenem az időt, elég ha kinyitom a szememet, összedem az emlékeimet, vagy csak simán végiggondolom a hétköznapokat, a magyar valóságot, ehhez sajnos még ő se tud mit hozzátenni.
/Azt hiszem ez az a könyv, amit soha nem fogok végigolvasni, minden oldal örömmel teli kínszenvedés, túl sok dologgal szembesíti az embert./

http://www.nol.hu/gazdasag/20091020-megszuno_vasutvonalak