Frédivel múlthét kedden mentünk vissza a neonatológiára, sokadszorra, mivel koraszülött volt és most, korrigált másfél évesen először végre azt mondták, hogy rendben van, nagyon ügyes, már mozgásban sincs egyáltalán elmaradva, teljesen behozta magát! Többet nem kell mennünk hozzájuk. Ennek nagyon örültünk, büszkék voltunk rá. A váró tele volt újszülöttekkel, a legtöbben a hat hetes kontrollra jöhettek. Könnybe lábadt szemmel csodáltuk az édes picurokat… Nálam ez az elérzékenyülés kb. két percig tartott, amíg az egyikük el nem kezdett bömbölni, rájöttem, hogy ez most nem kellene mégsem nekem, elég kettővel bírni. W-nél akkor ért véget, mikor délután Frédike nagyon belázasodott, aztán egész este ordított, nagyon aggódtunk érte. Utólag összeraktuk, hogy a “három napos láz” c. betegséget kapta el, már két hete is – amikor szintén lázas volt – említette a gyermekorvosunk, hogy van ilyen járvány most, 3 nap nagyon magas lázzal jár, utána 1-2 nap kiütés, ami magától elmúlik. Azért szerda reggel rohantam az orvoshoz vele, persze a lázon kívül semmi más tünete nem volt… Péntekig folyamatosan lázas volt, felváltva adtam neki a nurofent és a panadolt, hogy legalább 38,5ig lemenjen a láza, szombatra aztán megjelentek a kiütések, vagyis inkább foltok. Mára úgy tűnik egészen helyrejött, viszont nagyon rámkapott, lassan egy hete vele alszok, ami nagyon fárasztó… De hajnal 1-kor, vagy 3-kor, mikor megébred nekem nincs erőm keménykedni, főleg, hogy úgy hisztizik, hogy zeng a ház, a szomszédok nagy örömére gondolom, úgyhogy ráhagyom, magam mellé veszem… ejj de fogom ezt még bánni! Zoéval is ez volt, 6 hetes korától két éves koráig az ágyában aludt, aztán valami elpattant, onnan kb. egy évig behisztizte magát közénk, nem akart leszakadni. A múltkor olvastam a neten egy nyílt levelet, egy anyától aki elvesztette a beteg gyermekét, az ilyen picsogó anyukáknak címezve, hogy ne panaszkodjanak, hogy fáradtak, hogy nyúzza őket a gyerek, hogy egy kis levegőre vágynak stb., becsüljék meg a kincset amijük van. Akkor úgy elszégyelltem magam, persze jogos amit mond és nyilván imádjuk őket, de van az a fáradtsági szint amikor éppen nem lát az ember mindent rózsaszínnek, ha csak percekre is, de a babaillat néha szagnak tűnik. :) Persze most ebben a helyzetben úgy érzi az ember, hogy nem kap levegőt, folyton pakol, takarít, pelenkáz, etet, halálra aggódja magát, folyton nyúzzák, nincs ideje magára, a hobbijaira és a párjára stb, de pár év múlva meg nyilván amiatt fogok nyavalyogni, hogy nincs már kis húsgombóc totyogó a családban, aki mindenhová jön utánam, aki meggyomroz álmomban, aki imád… ez van, ilyen az élet. Az biztos, hogy mielőtt gyerekeim lettek teljesen mást gondoltam arról, hogy mivel jár szülőnek lenni, ma már csodálom a három és többgyermekes családokat, anyákat, hihetetlenül nagy teljesítmény normálisan nevelni őket, működtetni egy családot. Persze nemcsak a legnehezebb, de a legszebb és legértelmesebb feladat az életben.
Kedvelem ezt?
Kedvelés Betöltés...
