Amerikai istenek

Csak rávettem magam, hogy nézzük tovább az Amerikai Isteneket és megérte. Az első 1-2 részt látva megálltam, azt mondtam na ezt nem, a könyv nem ilyen volt, minek kellett ezt ennyire 18+osra megcsinálni?! Annyira véres, annyira erőszakos… bárcsak ne láttam volna ennyit sem belőle! Persze így végiggondolva voltak benne ilyen dolgok, jelenetek, de az emlékeimben sokkal inkább a mitológia, a vallás, a filozófiai kérdések derengtek, az fogott meg és nem volt ennyire véres és túlfűtött. Persze anélkül nehéz bármit eladni… Cserébe a szereposztás remek, Árnyékot és az Isteneket is nagyon jól választották ki. Szinte égeti a szemet, nagyon erős vizuálisan… kultkönyvből igazi kultfilmet készítettek, nem olyan fapados, mint a bbc-s Sosehol volt.

Tizenéve olvastam a könyvet, de még így is feltűnt, hogy mennyi helyen változtattak a történeten, tele volt a közelmúlt politikai történéseire való utalásokkal (pl. arra, hogy a rendőrök lelövik a feketéket, hogy az ISIS rombolja a történelmi kincseket, romokat), ezzel végülis nincs gond, érdekessé és aktuálissá, frissé teszi az egészet. Ami nagyon nem tetszett a homoszexuális jelenet és nem a prűdségem miatt, hanem mert azt gondolom, hogy sértő, hogy pont egy muszlim szereplőt használtak ehhez, nagyon provokatív, én ezt simán kivágnám. Láttam egy interjút a készítőkkel, ami szerint ők ezzel jót akartak, a könyvben eredetileg azt hiszem nincs ilyen szál, de belerakták a sokszínűség jegyében, szerintem ezzel itt mellényúltak Persze ha jobban végiggondoljuk az egész film és könyv sértő lehet kábé minden vallás követőire nézve, hiszen teljesen újraértelmezi az alapokat.

Két kedvenc jelenetem volt, az egyik amikor Anansi, valamikor az 1600-as évek végén elmagyarázza a hajó rakterében nyomorgó fekete rabszolgáknak, hogy mi vár rájuk a lehetőségek országában… a másik pedig amikor Mrs Fadil meghal, ahogy búcsúzik az életétől, a testétől és Anubis segítségével átkel a túloldalra, ahogy megmérettetik…

(Egyébként jó, hogy nemrég elolvastam az Északi mitológiát, ez Odin karakteréhez még kicsit hozzátesz, legalábbis jobban értem, hogy miért ő az ász és, hogy például miért félszemű.)

Csak első évad van, nem tudni folytatják-e… kicsit vegyesek az érzelmeim, egyik kedvenc könyvemből készült sorozat (milyen sokáig volt Szerda és Zorja nickem, hajaj, még lánykoromban:)), mégse biztos, hogy szeretném, hogy legyen folytatás, nem biztos, hogy akarom látni, vagyis erőt kell gyűjteni hozzá. Sokkoló, megrázó, elgondolkodtató, felkavaró. Azt mondják ilyen a művészet.

További írásaim Gaiman műveiről.

Reklámok

Északi mitológia

W-től folyamatosan megkapom az új Gaiman könyveket, amit legutóbb névnapomra adott, azt most a nagy melegben elővettem. Északi mitológia, ez alapban jól és hűsítően hangzott, nagyon szeretem a skandináv dolgokat  és tényleg, aranyos kis könyv volt. Igazából a Csillagpor fílingjét hozta, egy aranyos, kedves történet, jól elmesélt mondákkal, ami tényleg közel hozta az északi istenek nagy családját… Odin, Thor, Loki, Freya, mind-mind megelevendtek, hibáikkal együtt  – önző, kegyetlen, beképzelt, mohó, pitiáner, kiskapukat kereső istenek – is valóban szerethetőek voltak, talán túlságosan is emberiek, dehát a stílus ezt kívánja. Ez elég jól áll Gaimannek, a régi nagy történetmesélők is ilyenek lehettek, el tudnám képzelni, hogy jó történelmi regényeket is írjon, amilyen felhajtás van körülötte még el is olvasnák az emberek. Az alábbi párbeszéd jól szemlélteti, hogy milyen a könyv.

“- A pörölyödet Thyrm lopta el, minden ogrék ura. Meggyőztem, hogy adja vissza, de megkéri az árát.
– Ez érthető. Mi az ár?
– Freya keze.
– Csak a keze?- kérdezte Thor reménykedve. Végül is Freyának két keze van, talán rá lehet beszélni, hogy az egyiktől váljon meg. Hiszen Tyrnél is sikerült.
– Nem, mindene – mondta Loki. – Feleségül akarja venni
– Ó, az nem fog tetszeni Freyának. Hát, te mondd el neki. Te jobban rá tudsz beszélni valakit valamire, mint én, amikor nincs nálam a pöröly.”

Egyébként  bár reménykedve és érdeklődve figyelem a munkáját – na jó, valójában a “magánéletét” is, más megnyilvánulásait a közösségi médiában 😀 – mostanában kicsit unom a könyveit, az első tucat még nagyon adta, már kicsit sablonosnak és futószalagon gyártottnak tűnnek, vagy csak bennem van a hiba és ami huszonévesen poén volt, az harmincason már nem annyira az. Belenéztünk az Amerikai Istenekbe is, a régi kedvenc könyvemből készült filmsorozatba és egész jól megoldották, kiváló a szereposztás is, de már az sem kavart fel különösebben. Ez van.

Szerencsére a tej

Tegnap nem tudtam elaludni, úgyhogy elolvastam az egyik könyvet amit W-nek adtam karácsonyra, Neil Gaimantől a Szerencsére a tej címűt. Azért választottam ezt neki, mert apukáknak valónak tűnt… ja és neten vásároltam, élőben nem tapogattam meg, ami így utólag nagy hibának bizonyult. Nagy Gaiman rajongó vagyok, de azt kell mondanom, hogy ezért kár volt a papírt a pocsékolni. Rövid kis történet, az előszóban elspoilerezte az egészet, kevés fordulat, engem az agyonhájpolt Skottie Young illusztrációk se hatottak meg különösebben. Az az érzésem, hogy csak írt valamit, hogy legyen egy sokadik könyv és, hogy ha nem ő írta volna, akkor ezt ki se adják, legalábbis önállóan biztos nem. Szomi. Esetleg ha maradnak a videónál, rövid kis animációnál, ahogy a beharangozóban, annak megfelelő lett volna, de ezt az ón it in pépörbek dolgot nem erőltettem volna…

Óceán az út végén

oceanlaneAzt mondja Stephen King, hogy Gaiman kifogyhatatlan a zseniális történetekből… most, hogy lassan már a tizedik könyvét olvastam el, én úgy látom, hogy Gaiman végig egyetlen történetet mesél. Amivel nincs is különösebb baj, mert ez egy zseniális, gigantikus, mesebeli, varázslatos, lenyűgöző történet. Az Óceán az út végén nem adott semmi olyat, amire ne számítottam volna, viszont így is teljesen jó volt. Illeszkedett a megszokott képbe: ember találkozása valami emberfelettivel, a mi a rossz, mi a normális, mi a valóság című kérdések boncolgatása. Volt benne annyi fantasztikum, mitológia, mint amit az Amerikai istenek és az Anansi boys után elvárhattunk, Coraline gyermeki humora és ártatlansága, valami ősi spiritualitás, bujaság és mágia, mint a Csillagporban, mindez a modern hétköznapok “valóságában” játszódott, ahogy a Soseholban is… szóval jó volt. Főleg ez utóbbi tulajdonsága bűvöl el engem, általában nem szeretem a fantasyt, de az ilyen típusú, ami napjainkban játszódik, esetleg urban, az teljesen bejön. Viszont pluszt nem adott most ez a történet, vagyis epizód, csak árnyalta a képet, és inkább csak novellának nevezném, annyira nem nagy lélegzetű mű. Mindenesetre szokás szerint lenyűgözött, alig tudtam letenni, és akarok még ilyet! 🙂

Ez a kedvenc bekezdésem, igazán Coraline-os, azért is merem idézni, mert semmit nem árul el a történetből:

“Habár fantáziadús gyerek voltam, aki ráadásul rémálmokra is hajlamos, mégis rávettem a szüleimet, hogy hatévesen vigyenek el Madame Tussaud viaszmúzeumába Londonban, mert látni akartam a Rémségek kamráját, mivel olyan filmbéli szörnyekkel teli Rémségek kamráját vártam, amilyenekről a képregényekben olvastam. Drakula, Frankenstein szörnyetege és a farkasember viaszszobra előtt akartam borzongani. Ehelyett mogorva, hétköznapi férfiak és nők végtelen sora előtt baktattam, akik embereket öltek – általában bérlőket vagy a saját családtagjaikat -, és akiket aztán szintén megöltek: bitón, villamosszékben, gázkamrában végezték. Többnyire az áldozataikkal együtt ábrázolták őket kínos társasági helyzetben: például vacsoraasztalnál ülve, miközben a mérgezett családtag éppen kiszenved. A feliratokból, amik róluk meséltek, azt is megtudtam, hogy a legtöbben megölték a családjukat, és aztán a holtesteket eladták anatómiai célra. Számomra ekkor telt meg szörnyű töltettel az anatómia szó. Fogalmam sem volt, mi az az anatómia. Csak azt tudtam, hogy sokan a saját gyereküket is megölik miatta.”

Egy album fél nap alatt – Nighty Night by 8in8

Az egyik kedvenc íróm, Neil Gaiman összefogott néhány barátjával, 12 órán át folyamatosan nonstop dolgoztak, nulláról összeraktak egy kis albumnyi zenét, egészen pontosan 6 számot, Gaiman írta a szövegeket.

A Nighty Night album dalai meghallgathatóak itt, Gaiman élménybeszámolóját pedig itt találjátok.

Egy elvetemült rajongó (?) pedig 8 óra nonstop munkával készített egy klipet is az egyik számhoz:

The Bright Side of Death

Végre elolvastam a könyvet, amit névnapomra kaptam, Neil Gaiman, “A temető könyve” c. művét.

Mesének, ifjúsági regénynek mondják, de én nem nevezném annak. Nem gyerekeknek való igazából, nem is tipikus happy end a vége, de mindenképpen érdemes elolvasni, magával ragadó!

A Coraline-nál sokkal átgondoltabb, összetettebb – bár az sem volt rossz -, nálam bekerült a Gaiman top3-ba./Talán az Amerikai istenek és a Sosehol mellé, bár nagyon nehéz rangsorolni./

Szellemes, a szokottnál több szellemmel…

Vannak benne klasszikus mitikus lények, de egyáltalán nem sablonos,  új formában, módon jelennek meg, Gaiman szokás szerint egy teljesen új világot teremt. A cselekmény felnőtteknek való, izgalmas, egy érdekes, nem hétköznapi fiú sorsát követhetjük nyomon.

A könyv trailere Gaiman narrációjával, a könyvben is látható illusztrációkkal:

Elméletileg meg is filmesítik, kíváncsian várom.

Egészen rendkívüli, hogy a könyvet olvasva mi is elhisszük, hogy az élők világa a furcsa, szokatlan, illogikus. Elbűvölő, mint minden regény, melyben egy nehéz sorsú gyermek szemével nézzük a világot… különösen attól, hogy a gyermek nincs is tudatában annak, hogy milyen is lehetne az élete, ha másképpen alakultak volna a dolgok, mivel nincs viszonyítási alapja, nem érzi rossznak a helyzetét.

Gaiman rajongóknak kötelező! 🙂

Kapcsolódó posztjaim

Anansi szinesztézia

Elolvastam az Anansi fiúk c. remek Gaiman fantasyt, amit még karácsonyra kaptam W-től. Kivételesen megpróbálok úgy ajánlót írni róla, hogy egy másik -műfajú – alkotással érzékeltetem.

/Ha még nem olvastad a könyvet de tervezed, akkor nem érdemes itt továbbmenned, egyrészt mert lelövök néhány poént, másrészt egy mukkot nem fogsz érteni az egész szépségéből./

Ez a történet is korunkban játszódik, megszerethető hősökkel, istenekkel, sok humorral.

Olyan, mint az Amerikai istenek, miközben olvasod mintha egy film pörögne… azt szeretem, hogy nem egy tipikus fantasy, totál elképzelhetetlen világgal, hanem akár a te történeted is lehetne.

A valóságra fóliaként húz rá egy másik dimenziót, amelyet néhányan észrevesznek, a többség nem. Mindkét szint önmagában is élvezhető.

Egy apáról és két (? vicces, de itt még ez is kérdés) gyermekéről szól a történet, a kapcsolatukról.

Mintha ők lennének a szereplők:

Az öreg sármos, kalapos, nőkkel körülvett éneklő Anansi, aki mindenhol ottvan, minden történetben benne van. Pók, a jópasi, kraftos, magabiztos srác, és Charlie az érzékenyebb típus. Az apa mindig ott van a fiai körül, még ha nem is tudnak róla. Pók más szögből szemléli a valóságot, mint a szürke emberek… minden lehetségessé válik, és minden megváltozik. Sok kalandon keresztülmennek, végül megértik egymást, a másik világát és ezáltal többé válnak, megtalálják a szerelmet. Persze nem egy lovestory, de én még a GIJoe-ban is megláttam a romantikus szálat, úgyhogy… 😀

A legfontosabb kérdés amin elgondolkodtam a történet kapcsán, hogy vajon mindannyiunkban lakik (egy) Isten, csak megfosztjuk önmagunkat tőle?

Ha rangsorolni kellene Gaiman írásait, talán ez nálam a dobogó második helyére kerülne, az Amerikai istenek után, harmadik talán a Sosehol. A túlzottan meseszerű történeteit is elolvasom (Coraline, Stardust), megnézem filmben, de az nem az igazi, ez a duplikált valóság jön be, ennek a mestere ő.

Egyébként kezd bosszantani, amit a köszönetnyilvánításokban látok a könyvei végén. Valahogy mindig Tori Amos vendégházában írja meg a regényeit, nehéz lehet az élete. 😀

Ha bővebb ismertetőre vágsz olvasd el ezt az ajánlót, vagy wikin angolul.